Egyedül voltam egy elhagyatott helyen. 11 padot, 22 széket számoltam meg egy óriási tanári asztallal. Elég nagy terem volt, a padok és székek pedig rettentő picik. Nagy volt a szabad terület. A falak kopottak voltak, már már szétesőben volt az egész. Kisebb-nagyobb faldarabok a földön voltak. Nem volt bent senki. A homlokomon egy nagy kék folt volt, mellette vérfoltokkal. Hozzáértem, de csak csípett, mart a fájdalom. Talán nem egy elhagyatott hely? Iskolára emlékeztet; Ezt súgja valami harsány hang belülről. Egy kis ablak volt, azon is egy macska se férne ki, az is sehogy nem nyílott, nagyon rozsdás volt és befagyott. Teljesen egyedül voltam abban a teremben, már ha annak nevezhető. A levegő is reszketett. A sarokban hevertem, egy fehér kádban, amitől néha kirázott a hideg. Volt a tetején zuhanyrózsa, teljesen nem értettem miért. Itt ébredtem fel, a tudatalattim játszana velem? Nem tudom, de megcsíptem magam, teljesen reális voltam. Kiléptem a kádból, nem volt olyan mély. Körbenéztem, körbe értem egy hamar. Nem volt se ajtó, sem valami életjel ami megnyugtatott volna. Kezdett egy idő után mindig egy árnyalattal sötétebb lenni, ment le az a bizonyos nap. Legörnyedten befordultam egy sarokba a négy közül. Nyugtatgattam magam. Féltem. Fáztam. Fájni kezdett a lábam a sok üléstől, a nyelvemben pedig erős görcsök keletkeztek A lábam zsibbadt, a szívem sebessége pedig meghaladta egy versenyautó sebességét, bár nem vagyok biztos benne, lehet hogy a gondolatok játszanak velem.
A sok stressztől saját izzadságom szagát éreztem, aztán eszembe jutott a tőlem pár méterre lévő zuhanyrózsa a káddal, miképpen idekerültem e helyre. Titokzatos hogy mi hozott ide. Gondoltam a drogra, alkoholra, esetleg utcai verekedésre, hogy valaki idehozott, vagy tudatalatti állapotomban erre a helyre jöttem, esetleg erőszak áldozatává váltam, esetlegesen álmodom. Lehet elraboltak, az elrablóm pedig máshol járkál. Tényleg nem tudom. Ezek közül valamelyik, de azt se tudom milyen a külvilág. Nem tudom mi van a falakon kívül, milyen élet van kint, csak a szürkeséget és a csendet érzem.
Megnéztem, egyáltalán működik e a zuhanyzó, nagyon reménykedtem ezen az elhagyatott helyen, nem voltam benne biztos. A zuhanyzó nagy részén mennyezet darabok voltak, nagyon el volt már meszesedve. De azért megnéztem, megnyitottam a csapot, nem volt semmi, csak egy sírsogó hang. Nem jött belőle a víz. Enyhén nyugodt szerepet játszottam, majd ideges lettem, segítségért kiabáltam. Erős lendülettel a falhoz vágtam a rózsát, a földre leesett. Leültem a hideg sarokba, beletúrtam a a rövid hajamba, gondolkozásba kezdtem. Amikor lepillantottam a zuhanyrózsa után, a víz folyt. Nem nagy mennyiségben, de elindult. Felkeltem hát, megindítottam, rendesen jött belőle a víz. Nem értettem honnan jön, de örültem neki. Gyorsan leszaggatam magamról a ruhám, a szürke sötétségtől alig láttam magam, de ott voltam kádban. A vér teljesen megfagyott bennem, nem bírtam mozogni. Összegörnyedve összeszorítottam a fogam, úgy futottam neki. Nem mondhatnám meleg víznek, az elején kellemes volt, aztán egyre lentebb csökkent a víz foka. Fáztam is eszméletlenül, de tudtam hogy nem szabad feladnom. Ki kell bírnom. A szavak kicsusszantak volna a számon, trágár,-fájdalmas mondatok is, de próbáltam megállítani. Talán megpróbáltam volna belerúgni a falba, felkelni és belenyugodni, de nem tudtam. Teljesen magányos voltam, a fejemben ugyan az játszódott, mint ezen a helyen: A nagy semmi haszontalanság.
Nagy súlyként éreztem a fejem, kezemmel tartom, mintha 50 kiló lenne benne. Mintha egy hurrikán lenne a fejemben. A hangok voltak, mintha ezer mennydörgés zenélne, mintha több bombát ledobtak volna a felszínre. Minden pörgött, kivéve a testem. Minden, de a fejem még mindig olyan volt, mint egy nagy szikla alatt a golyó. Éreztem, hogy klausztrofóbiás lennék, csapdába ejtem saját testemet.
Aztán megállt. Csend. Semmi sem mozdult, de még így is azt éreztem, mintha semmi sem maradna a saját helyén. Még mindig nem nagyon tudtam mozgatni a testem, a fejem pedig felfelé emeltem a levegőbe; nagyon elfáradtam. Úgy tartottam, a nagy ádámcsutkám kiemelkedett, a sötétben azt senki nem látta volna, de éreztem. Órákig bámultam a falmennyezetet, szemem szilárdan rögzült egy ponthoz, a sarokban. Mindig ott. Aztán valahogy elkalandoztam az elemi iskolába, ott rohangáltam a játszótéren, annyira beszédes és hangos voltam, mint egy gyerek. Akkor minden elővillant, ahogy ülök az asztalnál egyedül, és nem rendelkezek olyanokkal, akit mások "barátnak" neveznek. Meglepődtem, hogy milyen gondolataim vannak, aztán valami hirtelen előzte. Kinyitottam a szemem, azon gondolkodtam: Ez mi?! Nem tudtam eldönteni, ez velem történt meg, vagy csak elkalandozás az elmémben? Nagyon valóságosnak hittem, újra és újra megtörtént velem, másrészről ismerős volt. Fura volt. Akkor feltettem magamnak a kérdést "Tehát még mindig ilyen magányos lennék? Tehát elszigetelt?" De csak voltam, most még a magány sem jutott, csak a fájdalom egy elzárt helyen, ahová azt sem tudom hogyan kerültem. Annak örülnék a legjobban, ha ezt csak álmodom.
Meglepő, hogy valaki azt válaszolta: Igen. Azthiszem felismertem a hangját, mintha már hallottam volna, de nem ugrott be. Senki nem volt más a teremben, csak én meg a magány. Úgy éreztem, egy egész méh csípné meg a fülemet, a hang megszólalt. Égető érzés.. Nem értettem belőle semmit, csak el akartam menni innen jó messze. Nem akartam ezt soha. Azt akartam, hogy jobban, erősebben csípjen meg, hogy csak álmodom, vagy nem, de nem tudtam.
Egy kész roncs voltam. A számat rágtam már, egy alkalommal úgy beleharaptam, ömlött belőle a vér. Nem fájt, a meleg vár kifejezetten tetszett. Fojt le a nyakamon egészen a ruhámon át, majd tapogattam benne.
Láttam, valami mozog előttem, ez mind homályos volt számomra, új és új homályt kaptam a szememre, képtelen voltam meglátni. Lehet csak halucinálok.
Valakit akartam magam mellé, valakit, aki mellett nem érzem magam veszélyben. Ott volt mindvégig mellettem képzeletben, megfogtam a kezét, égetni kezdett. Figyelmeztetett, ne fogjam meg. Az okát nem tudtam felfedezni. Még várni akart volna?
Kopogott egy második ember. Ő is odajött elém megkérdezte "Te újra?"
Amikor megfogalmaztam a választ a kérdésre, és amikor elhatároztam, hogy kinyitom a számat a kérdésre, egy hurok szorult körül a toromon, mely felfelé emelkedett. Nem tudtam kimondani amit akartam, iszonyatosan ismerős volt, tudtam a választ. Tovább lépett..
Zuhanni véltem magam. Tátongó hurrikánban éreztem magam, amely 200 év múlva készül kitörni. Ugyanúgy nyugodtság, csend, és életképtelenség van. Idegesít a csend, zajt akartam, amely megöli ezt a túlzott képtelenséget. Nem ártott volna, ha érzek valamit, nem félek attól is, de a pillanatban rémült voltam, hogy rég elmúlt. A testem már nem fájt, kissé zsibbadtak a zsigereim, vészes nem volt. Azthiszem a testem már nem fáj, csak a fejem, elkábítja az érzéseimet. Mit tudtam érezni a halál kivételével? Semmit..
Mintha haldokolnék, ha meg kell halnom, ne egy romhalmazba, amiről azt se tudom mi. Ezek játszódtak a fejemben. Törtek volna ki a gondolatok, de valami még sem engedte. A második ember megjelenésénél kötél szorult a nyakamra, most is ugyan úgy felnyom a levegőbe, és tűzbe lábad az a kötél. Fáj, de mégsem érzem hogy meghalnék tőle. Még mindig élek. Újra izzadságszagom van, még mindig remélek reménytelenül. Reméltem hogy valaki megtalál, de senki nem hallja a hangom. Folyton a "Viszlát" szót hallottam a fejemben, éhes is voltam, szomjas is, tisztában voltam azzal a tudattal, hogy nem bírom pár napig. Még utoljára valaki hangját szerettem volna hallani, valami szépet mondjon nekem, amitől elmosolyodok. Egy esetleges búcsúcsókot, vagy egy mélyről jövő ölelést, amire mindig is vágytan. Szeretetre. Szeretve érezni. Egy gyönyörű mondatot. Úgy éreztem, mintha kezdene elhagyni az élet. Nem éreztem sem a fejem, a testem, semmimet. A szememet sem tudtam kinyitni, de mégis tudtam gondolkodni. Tudtam, hogy még élek,
az utolsó gondolataimat vergődtem, mint a partra vetett bálna. Senki nem veszi észre, amikor elmegyünk, úgy értem, abban a pillanatban, amikor tényleg távozunk, maximum egy suttogást érzünk, vagy ahogy a suttogás hulláma, lassan elhal...
