futás, jön a kaszás

Valamelyik nap találkoztam az árnyékommal. Ő nem nézett ki ennyire sárosnak és elesettnek, de még nem is láttam belőle olyan sokat, csak egy kép, nem volt hang, sem semmi.
Lehetek most az egyetlen, a harmadik a kétmillió közül, lehetek az utolsó. Lehetek bármi, csak el kell hogy higgyem.Vagy akár te.
Csengettek. Mégis mivel köszöntsem? Állítsak elő egy pohár kólával meg valami sós sütivel? Vagy mit mondjak?
Az az akkori idő korán jövő, már mégis elhaladt. Még csak meg sem érintetted, már el is rohant a semmibe. Nem várja senki. Pedig köszöntem neki, be is fogadtam volna szerény hajlékomba.
Egy pillanatra amikor elkalandoztam, már rég darabokba égtem. Valahol a messziségbe találtam magam, szolizott napsárga földön voltam kiszikkadt fű közepén egy élvezd ki, a fájdalmat én állom táblával.
csodálatos érzés járt körül, ennek most nagyon örültem, elő vettem a bakancs-listámat, szép lassan továbbmentem ahol már nem csak a legelőhöz hasonlított terepen valósítsam már meg azokat az álmokat, és neki álltam. Mint az álmokban, vagy vajon tényleg álmokban vagyok? Lehet, végülis garancia nem volt rá hogy vissza is menjek, hihetelen volt.

Fáj a lába? Amputálja! A vonat ingyen megcsinálja. Fáj a feje? Golyót bele! Gondja többet nem lesz vele.

Most ez ellenkezik az előzőkkel, de körülbelül igen