when did I ever get so…so, lonely?

Egyedül voltam egy elhagyatott helyen. 11 padot, 22 széket számoltam meg egy óriási tanári asztallal. Elég nagy terem volt, a padok és székek pedig rettentő picik. Nagy volt a szabad terület. A falak kopottak voltak, már már szétesőben volt az egész. Kisebb-nagyobb faldarabok a földön voltak. Nem volt bent senki. A homlokomon egy nagy kék folt volt, mellette vérfoltokkal. Hozzáértem, de csak csípett, mart a fájdalom. Talán nem egy elhagyatott hely? Iskolára emlékeztet; Ezt súgja valami harsány hang belülről. Egy kis ablak volt, azon is egy macska se férne ki, az is sehogy nem nyílott, nagyon rozsdás volt és befagyott. Teljesen egyedül voltam abban a teremben, már ha annak nevezhető. A levegő is reszketett. A sarokban hevertem, egy fehér kádban, amitől néha kirázott a hideg. Volt a tetején zuhanyrózsa, teljesen nem értettem miért. Itt ébredtem fel, a tudatalattim játszana velem? Nem tudom, de megcsíptem magam, teljesen reális voltam. Kiléptem a kádból, nem volt olyan mély. Körbenéztem, körbe értem egy hamar. Nem volt se ajtó, sem valami életjel ami megnyugtatott volna. Kezdett egy idő után mindig egy árnyalattal sötétebb lenni, ment le az a bizonyos nap. Legörnyedten befordultam egy sarokba a négy közül. Nyugtatgattam magam. Féltem. Fáztam. Fájni kezdett a lábam a sok üléstől, a nyelvemben pedig erős görcsök keletkeztek A lábam zsibbadt, a szívem sebessége pedig meghaladta egy versenyautó sebességét, bár nem vagyok biztos benne, lehet hogy a gondolatok játszanak velem.
A sok stressztől saját izzadságom szagát éreztem, aztán eszembe jutott a tőlem pár méterre lévő zuhanyrózsa a káddal, miképpen idekerültem e helyre. Titokzatos hogy mi hozott ide. Gondoltam a drogra, alkoholra, esetleg utcai verekedésre, hogy valaki idehozott, vagy tudatalatti állapotomban erre a helyre jöttem, esetleg erőszak áldozatává váltam, esetlegesen álmodom. Lehet elraboltak, az elrablóm pedig máshol járkál. Tényleg nem tudom. Ezek közül valamelyik, de azt se tudom milyen a külvilág. Nem tudom mi van a falakon kívül, milyen élet van kint, csak a szürkeséget és a csendet érzem.
Megnéztem, egyáltalán működik e a zuhanyzó, nagyon reménykedtem ezen az elhagyatott helyen, nem voltam benne biztos. A zuhanyzó nagy részén mennyezet darabok voltak, nagyon el volt már meszesedve. De azért megnéztem, megnyitottam a csapot, nem volt semmi, csak egy sírsogó hang. Nem jött belőle a víz. Enyhén nyugodt szerepet játszottam, majd ideges lettem, segítségért kiabáltam. Erős lendülettel a falhoz vágtam a rózsát, a földre leesett. Leültem a hideg sarokba, beletúrtam a a rövid hajamba, gondolkozásba kezdtem. Amikor lepillantottam a zuhanyrózsa után, a víz folyt. Nem nagy mennyiségben, de elindult. Felkeltem hát, megindítottam, rendesen jött belőle a víz. Nem értettem honnan jön, de örültem neki. Gyorsan leszaggatam magamról a ruhám, a szürke sötétségtől alig láttam magam, de ott voltam kádban. A vér teljesen megfagyott bennem, nem bírtam mozogni. Összegörnyedve összeszorítottam a fogam, úgy futottam neki. Nem mondhatnám meleg víznek, az elején kellemes volt, aztán egyre lentebb csökkent a víz foka. Fáztam is eszméletlenül, de tudtam hogy nem szabad feladnom. Ki kell bírnom. A szavak kicsusszantak volna a számon, trágár,-fájdalmas mondatok is, de próbáltam megállítani. Talán megpróbáltam volna belerúgni a falba, felkelni és belenyugodni, de nem tudtam. Teljesen magányos voltam, a fejemben ugyan az játszódott, mint ezen a helyen: A nagy semmi haszontalanság.
Nagy súlyként éreztem a fejem, kezemmel tartom, mintha 50 kiló lenne benne. Mintha egy hurrikán lenne a fejemben. A hangok voltak, mintha ezer mennydörgés zenélne, mintha több bombát ledobtak volna a felszínre. Minden pörgött, kivéve a testem. Minden, de a fejem még mindig olyan volt, mint egy nagy szikla alatt a golyó. Éreztem, hogy klausztrofóbiás lennék, csapdába ejtem saját testemet.
Aztán megállt. Csend. Semmi sem mozdult, de még így is azt éreztem, mintha semmi sem maradna a saját helyén. Még mindig nem nagyon tudtam mozgatni a testem, a fejem pedig felfelé emeltem a levegőbe; nagyon elfáradtam. Úgy tartottam, a nagy ádámcsutkám kiemelkedett, a sötétben azt senki nem látta volna, de éreztem. Órákig bámultam a falmennyezetet, szemem szilárdan rögzült egy ponthoz, a sarokban. Mindig ott. Aztán valahogy elkalandoztam az elemi iskolába, ott rohangáltam a játszótéren, annyira beszédes és hangos voltam, mint egy gyerek. Akkor minden elővillant, ahogy ülök az asztalnál egyedül, és nem rendelkezek olyanokkal, akit mások "barátnak" neveznek. Meglepődtem, hogy milyen gondolataim vannak, aztán valami hirtelen előzte. Kinyitottam a szemem, azon gondolkodtam: Ez mi?! Nem tudtam eldönteni, ez velem történt meg, vagy csak elkalandozás az elmémben? Nagyon valóságosnak hittem, újra és újra megtörtént velem, másrészről ismerős volt. Fura volt. Akkor feltettem magamnak a kérdést "Tehát még mindig ilyen magányos lennék? Tehát elszigetelt?" De csak voltam, most még a magány sem jutott, csak a fájdalom egy elzárt helyen, ahová azt sem tudom hogyan kerültem. Annak örülnék a legjobban, ha ezt csak álmodom.
Meglepő, hogy valaki azt válaszolta: Igen. Azthiszem felismertem a hangját, mintha már hallottam volna, de nem ugrott be. Senki nem volt más a teremben, csak én meg a magány. Úgy éreztem, egy egész méh csípné meg a fülemet, a hang megszólalt. Égető érzés.. Nem értettem belőle semmit, csak el akartam menni innen jó messze. Nem akartam ezt soha. Azt akartam, hogy jobban, erősebben csípjen meg, hogy csak álmodom, vagy nem, de nem tudtam.
Egy kész roncs voltam. A számat rágtam már, egy alkalommal úgy beleharaptam, ömlött belőle a vér. Nem fájt, a meleg vár kifejezetten tetszett. Fojt le a nyakamon egészen a ruhámon át, majd tapogattam benne.
Láttam, valami mozog előttem, ez mind homályos volt számomra, új és új homályt kaptam a szememre, képtelen voltam meglátni. Lehet csak halucinálok.
Valakit akartam magam mellé, valakit, aki mellett nem érzem magam veszélyben. Ott volt mindvégig mellettem képzeletben, megfogtam a kezét, égetni kezdett. Figyelmeztetett, ne fogjam meg. Az okát nem tudtam felfedezni. Még várni akart volna?
Kopogott egy második ember. Ő is odajött elém megkérdezte "Te újra?"
Amikor megfogalmaztam a választ a kérdésre, és amikor elhatároztam, hogy kinyitom a számat a kérdésre, egy hurok szorult körül a toromon, mely felfelé emelkedett. Nem tudtam kimondani amit akartam, iszonyatosan ismerős volt, tudtam a választ. Tovább lépett..
Zuhanni véltem magam. Tátongó hurrikánban éreztem magam, amely 200 év múlva készül kitörni. Ugyanúgy nyugodtság, csend, és életképtelenség van. Idegesít a csend, zajt akartam, amely megöli ezt a túlzott képtelenséget. Nem ártott volna, ha érzek valamit, nem félek attól is, de a pillanatban rémült voltam, hogy rég elmúlt. A testem már nem fájt, kissé zsibbadtak a zsigereim, vészes nem volt. Azthiszem a testem már nem fáj, csak a fejem, elkábítja az érzéseimet. Mit tudtam érezni a halál kivételével? Semmit..
Mintha haldokolnék, ha meg kell halnom, ne egy romhalmazba, amiről azt se tudom mi. Ezek játszódtak a fejemben. Törtek volna ki a gondolatok, de valami még sem engedte. A második ember megjelenésénél kötél szorult a nyakamra, most is ugyan úgy felnyom a levegőbe, és tűzbe lábad az a kötél. Fáj, de mégsem érzem hogy meghalnék tőle. Még mindig élek. Újra izzadságszagom van, még mindig remélek reménytelenül. Reméltem hogy valaki megtalál, de senki nem hallja a hangom. Folyton a "Viszlát" szót hallottam a fejemben, éhes is voltam, szomjas is, tisztában voltam azzal a tudattal, hogy nem bírom pár napig. Még utoljára valaki hangját szerettem volna hallani, valami szépet mondjon nekem, amitől elmosolyodok. Egy esetleges búcsúcsókot, vagy egy mélyről jövő ölelést, amire mindig is vágytan. Szeretetre. Szeretve érezni. Egy gyönyörű mondatot. Úgy éreztem, mintha kezdene elhagyni az élet. Nem éreztem sem a fejem, a testem, semmimet. A szememet sem tudtam kinyitni, de mégis tudtam gondolkodni. Tudtam, hogy még élek,
 az utolsó gondolataimat vergődtem, mint a partra vetett bálna. Senki nem veszi észre, amikor elmegyünk, úgy értem, abban a pillanatban, amikor tényleg távozunk, maximum egy suttogást érzünk, vagy ahogy a suttogás hulláma, lassan elhal...

ébren, de álmodnék

Az ok, amiért nem beszélek, tudom, hogy a végén úgy is lesz benne valami a csavar. A tornádó ami kiforgassa az egészet, aztán majd hányinger lesz belőle. Ez ijeszt meg, úgy hogy inkább csendben maradok. Eltompultak a vágyak is, elaludt a barlang őrzője. most csak én ébren, de álmodnék

Azt hiszem, az aggaszt engem a legjobban, egy nap majd úgy is elfelejtődök. Amikor megszűnik minden. Mindig gondolok arra a valakire, vajon hogyan és hol van. Ha még csak szemkontaktusba kerültem vele egyetlen egyszer a boltban. De akkor éreztem hogy szimpatizál velem. 3 hónapja. Még mindig gondolok rá. Félek, hogy ő már nem. Ez nagyon fáj. nem tudom, hogy kicsoda, eltompul ez az egész

Ha megkérdezem hogyan érzel, akkor is, ha a mérges hang azt mondja hogy igen, rendben van, nyilván újra neki állok megkérdezni. Nem mutatom, hogy bánt engem a hazugság, vagy éreztessem hogy érzem a gond szagát, de szeretnék segíteni neked. Igazán szeretnék valakinek valami irtózatosan nagy segítséget nyújtani. Valaki boldog legyen a tettemtől, csak egyszer.

corpse attack

hálózd be, marj bele, majd érezd az ízt, jóleső frissesség

de aztán mi lesz? egy iszonyat nagy seb, amit te nem érzel, de az áldozat igen

Nem bánom ha magam körül minden megég, lefagy, áramütések, sérülések, törések, esések keletkeznek, amíg úgy érzem, hogy mind ugyan az. Ez mind valami saját, amit meg akarok tartani. Féltem, hogy változni fognak, de nem. Mind ugyan úgy a helyén van, én ezt élvezem. Nem kell az újért harcolnom. Egyes egyedül vagyok, nincs felelősség, nem kell ápolni semmit. Persze időként kellene, de most nem. Új korszak, majd jön egy másik.

-Hol az a sok szép dolog, ami a peremen árulkodik? Hová tűnik a feltétel nélküli akármi?

-Kívül szép, belül nem. Belül szép, kívül nem. Érzed már a különbséget? Egy szó: Előítélet. Ha az elsővel találkozol, akkor kíváncsi vagy rá, ha a belsőt meglátod hogy szar, szertefoszlik a képzett gyönyör. Ha a másodikkal, akkor már esély sincsen nálad. Általában így van, ahogy leveszem az emberekből.. Sajnos. Akkor már senki sem kíváncsi, ha kívül rohad, de belül meg sugárzik a színes dolgoktól.

-De miért? Hol van az a kibaszott örökké?

-Sehol, pillanatnyi tévhit. Pillanat. Viszont van a megújulás illata, frissen vágott fű, új kötelékek. Ezek egy darabig jók, utána leváltódik. Így megy ez, miközben az örökké szó takarózik a dolgok mögött. Sunyi módon befurakodik, aztán felemészti az igazi gondolat gondolatát. Csak át kell vágni

legközelebb majd mégközelebb

Egy fedél alatt a magány és a kalandvágy. A kettő nem fér meg egymás mellett, az egyiket el kell engedni. Oké
legközelebb majd mégközelebb és akkor belecsapunk majd a jóba
mert most úgy is azt mondja hogy fáradt, meg hogy aludjunk rá még párat,
csak most ne kelljen, csak most ne, én meg mondom hogy persze meg hogyne oyeah
ennyiből áll? mi akadály

te csak rajzolj magadnak, hogy játszhatsz ami hozzád nőtt,
ha majd nem segítenek hátulról, kezdheted elölről.
mit akarsz mástól ha még magadban sem bízol? állj fel, működik az a kibaszott gravitáció

ez csak egy jelmez amit adsz, minden nap más a szereposztásod, minden nap mást adsz magadból
hol az a kibaszott te? már nem tudod ki vagy?

próbálom bemagyarázni magamnak, a gyermekkorom mindig a biciklizésből állt, mindig egyre jobban tudtam, koncentráltam, ennyi. sárguló leveleket fújt az arcomba a szél, piros vázas kisbicikli, talán ennyi
most agyalás nélkül tudok hajtani
miből lett, mivé vált?
mindig csak a kiindulás van meg, hogy mi lesz azt sosem tudom
nem látom a homlokom, tükör. végeredmény. mosoly
besötétült látókör, depresszió, addiction. a pokolba kívánom ezt az egészet
addiction nem. az kellene. nagyon kellene
nem baj, soha nem fogom kimondani azt a keserű szót: megadtam magam.
vedd észre, jöjj rá, mit tudom én
hé, elrepedt a maszkod, most mi lesz? ott az igazi éned, talán nem gondoltad hogy ez valaha napvilágra kerül?
mindenért magadat hibáztatod, pokolba kívánod, aztán minden happy. miez? magyarázatot várok
addig én fektetettnyolcasokat gyártok több millió példányban, szeretem a végtelenséget és az el nem jövő semmiséget. talán eljön az édes élet.
∞

ugyanaz a történet, csak kicsit olcsóbban

semmi baj, ez nem az én napom, nem is lesz soha

a bajok itt kezdődnek, nálam
alszom a retekben,  alvad a vér
nem jön már el, kitudja hol mászkál az okosság, amit megígértél már lejárt
i can almost see you. rögvest
you lost the starlight in your eyes
majd a közeljövőben lesz a mi napunk. remény
felfal felfal

futás, jön a kaszás

Valamelyik nap találkoztam az árnyékommal. Ő nem nézett ki ennyire sárosnak és elesettnek, de még nem is láttam belőle olyan sokat, csak egy kép, nem volt hang, sem semmi.
Lehetek most az egyetlen, a harmadik a kétmillió közül, lehetek az utolsó. Lehetek bármi, csak el kell hogy higgyem.Vagy akár te.
Csengettek. Mégis mivel köszöntsem? Állítsak elő egy pohár kólával meg valami sós sütivel? Vagy mit mondjak?
Az az akkori idő korán jövő, már mégis elhaladt. Még csak meg sem érintetted, már el is rohant a semmibe. Nem várja senki. Pedig köszöntem neki, be is fogadtam volna szerény hajlékomba.
Egy pillanatra amikor elkalandoztam, már rég darabokba égtem. Valahol a messziségbe találtam magam, szolizott napsárga földön voltam kiszikkadt fű közepén egy élvezd ki, a fájdalmat én állom táblával.
csodálatos érzés járt körül, ennek most nagyon örültem, elő vettem a bakancs-listámat, szép lassan továbbmentem ahol már nem csak a legelőhöz hasonlított terepen valósítsam már meg azokat az álmokat, és neki álltam. Mint az álmokban, vagy vajon tényleg álmokban vagyok? Lehet, végülis garancia nem volt rá hogy vissza is menjek, hihetelen volt.

Fáj a lába? Amputálja! A vonat ingyen megcsinálja. Fáj a feje? Golyót bele! Gondja többet nem lesz vele.

Most ez ellenkezik az előzőkkel, de körülbelül igen

no destination, no envy, no fear

-nem gondolod hogy baj van?
-nem gondolom, mocskos világban hova képzelsz
-az asztalon 2 szem gyógyszer, nem 3at!
-mégis miért?
-látom nem jól vagy, kezelni kell
-te kreálsz teljesen mássá, az én szememben te vagy a beteg, én pedig mindent élvezek
-ez nem így van
-de pedig így van. én tartom betegesnek a viselkedésedet, most akkor mi is van? én tini vagyok, téged pedig már megcsapott az idő elég gondolattal, vággyal, érzéssel, tapasztalattal. most akkor miafasz? hagyjál élni, nem kell gyógyszer, nem kell a búskomor bejegyzések. tinik között a legjobb, ők legalább megértik a velem és a vele egykorúakat


lázadó idegenek a nyers világban
konkrétan én ezt szeretem. lázad a semmi ellen, de mégis gonddal áraszt el mindent a hétköznapok, a hétvégére meg ráfogjuk a szabadságot. ezen is át kell esni mindenkinek, van aki észre sem veszi a boldog élete mellett, igen azoknak a jó


tulajdonképpen ott állnuk, ígérgetünk a semmibe a szép szavakkal, aztán úgy is a tudatalattink legmélyére merül, onnan elszáll a semmibe

üres, hideg kopár igazság

nyersen adom adod adjátok megesszük megeszed megeszem

mint a körhinta. gyomrot nem kerít, de igazán oda tud csapni és meghánytat az igazi igazság 

-mi a faszért állsz ott egyedül már 4 órája te hülye?

-meguntam ülni a semminek

-de hát kényelmesebb ha ülsz

-tudod nem megyek utánad meg a kényelem után, egy kis megerőltetés nem kerít nagy köretet mindenednek

csak egy kicsit voltam benne a slamasztikába, mindennél többet ér az izgalom mintha a szabály után mennénk, hülye elv, de a szabályok közé jól oda kell csapni, megszegni őket. ennél nagyobb kihívás és életmód nincs

el kell jönnie el kell jönnie

ha menni kell, nem marad

Minden fekete. Minden fekete kell. Gonosz erők sugallata, félbe tört hangulat, mimás
Le vitt engem ameddig csak lehet, a legalján ahol már csak a szemét van, a sok értéktelen dologtól nem látom a fényt, hogy fellélegezzek, hogy lássam az élet értelmét. Elvittél teljesen oda, ahol kihalt minden, ahol teljesen megváltoztam, ahol nem önmagam vagyok. Megváltoztam az amolyan szimpátia miatt, valójában el is felejtettem milyen az önmagam. Egyáltalán mi az?
De nem baj, ezek azok az apró maradványok, amik kiegészítik a tulajdonságaimat. Befordultam, elkorcsosult bálvány lettem a szürke füstben, csak kint állok a hidegben, várom a legjobb dolgot amit csak el lehet képzelni. De ez miért ennyire rossz?
Nincs segítség, nincs támasz, nincs pénz mégis mihez kezdjek?
Tönkremegyek, félek így más szemébe belenézni, játszani a macsót, ami nincs is, kiállni a kör közepére
fuck i'm high
nem, baszottul nem így van
i'll never forget you
ja, sokan ezt mondják, mégsem úgy van
no regrets just love
könnyűvérűség, még ha csak ennyiből is állna

tehát így. kurvára ott vagyok már az alján, kukucskálok a felszínre, nem élvezem, nem törődöm, csak vagyok
de legalább jó a kilátás, tolom húzom a határokat, szövök vágyakat.
csodaszép egy másik világhoz. bárcsak ott lehetnék egy szép helyen jó emberekkel, én meg ember legyek ne ennyi depresszív hajlammal

mi csak részese voltunk a gyerekkori szerelemnek,
a nyár tele volt hibával,
de nem tanultunk belőle
élveztük

futurisztikus idegen

Haza akar menni, de senki otthona
Nem tartozik sehová, túl sok a probléma, túl sok a marcangolás
Ahol fekszik szakadt ruhába csöves aluljárókban megtörve belül,
Keresem az okokat a miértekre,
Végig néztem, miközben a sarokban a pizzát a kukába dobták,
Sajnálkozás, de ő tehet róla, tette vitte magával.
Az érzések amiket elrejt, az álmok amik amiket nem tud megtalálni
senki otthona
Tagság az utcai élethez pár gramm, és pár liter,
Nem maradt más, nem tartozik sehová, hátramaradt.
Mágneses érzésként vonzza magával az ivást,
Mi máshoz lenne tehetsége?
Semmihez.. Nincs a kiteljesedés, nincsenek a szabad vágyak csak kötött
Kihalt utcák, most a magányt részesítem előnyben,
Nem kell a zsibongás
Valaminek jönni kell, betömni azt a színes űrt, ami színtelennek látszódik a sivár hétköznapokon,
Kiteljesedést érezni, ameddig csak el lehet merészkedni,
A peremig, az aljáig, aztán félve visszakínlódni az elejére, kipihenni, jó emlék.
Azt mindig megőrizni. Ez kellene.

Mi van ha lyukas a csónak?
Nem kell a pánik, talán nem ez lesz az utolsó levegővételem. De mivan ha tévedem? Beleférhet..
Ha nincs a közelben semmi mit tegyek? Kire gondoljak? Búcsúzzak el magamban mindenkitől?
Te sem gondolhattad volna hogy így végződik
Ez egyáltalán nincs lerajzolva egy vázlatba?
Odarajzolnék mellém aki kell, ketten fúljunk meg a szemét vízben
Együtt féljünk a haláltól, a túlontúli világtól, vagy a lélekvándorlástól
Legalább oda fent legyünk boldogak, ha odalent hideg és mocskos
gonosz, de ha már radírozni nem lehet, akkor ketten menjünk

A leghatásosabb fegyver a közöny. Tudatni a másik hiányát, érezni hogy kitölti az ürességet a másik lelkében. Kívánságot kelt, vágyat. Létszükséglet
Szabad utakon járkál, néha belelépked a szarba, de mindig eléri a vágyát; megkopogtatni az elhűlt kőtömböt.
Támad az érzés, áthalad mindenen, végül eléri végső hatalmát. Sikeresen megérintett. Talán most más időszakok jönnek. De mindig a talán! Nem lehet benne biztos, ha a sors visszaüt, és közbevág a legszarabb dologgal ami csak lehet. Legjobban a bal oldali nézettel vág vissza, ha a jobb oldal a jó, a bal biztos szar, később azt látja meg, vége mindennek. Kihal. Új vágy születik. Arra már vigyázni kell
Jóleső, pozitív érzelmekkel kell áltatni, hátha kivirágzik a lélek, beszakad a pókháló, bejut a napfény. Átjárja mindened, érzed a vér csörgedezését az ereidben, szabad vagy, mint a madár. De nem szállhatsz el a bajok elől. Az se biztos hogy szállsz szembe a bajjal, akkor viszont szerencsés vagy. Megtört a jég, elfolyik a víz. Jégből víz lett, nem csodás? Csodás, de nem a legjobb érzés.
bennem megvan az a vas, amit a te mágnesed vonz, ennek így kell lennie, vagy neked kell a mágnessel kezdened valamit, vagy nekem elengedni a vasat. de az nekem a szívem

Más a forgatókönyv, más az író.

Ami el kezdődött íródni, valószínű úgy akarta, hogy ez legyen a legszarabb történet.

De kijavítom ezt a piszkozatot, boldog leszek csupán, egy senki otthona hozzám futurisztikus lesz

Ébressz fel, mélyen alszom

Tedd a bús emléket az ablakba, hátha elviszi a mikulás, egy elkényeztetett gyerkőc, tanul belőle vagy csak megrohad a repedt ablakkereten
Bár kinek kellene? Hagy alázni, tönkreteszi a jókedvet. Legalább normális keretek között játszana
Tölts valamit a poharamba, nézz mélyen a szemembe, nehogy szomorúan gondolj a tegnapra
Tedd fel a kezed, és mihamarabb veszítsük el a józan eszünket
Csak most nem hullámvasútban vagyunk, hanem a valóságban
Jóból is árt a sok, akármennyit iszol, de nem itt és nem most, nem nekünk
Esetleg nem érzel egy kis ritmust a testedben?
Töltsd még egy kortyot a poharamba. Csak most az egyszer, nem tudja meg senki
Minket hívogat a táncparkett, akár túl sokat iszol, akár túl sokat teszel
ez most mindenkié

Néha nem értem, a mesében a róka miért kapott sunyi szerepet?
Fenséges, hűséges, gyönyörű állatok
köcsög sztereotípia
legkisebb gondom jelenleg

ovális szobába ovális szex,
galaktik őrmester, vigyázz jövök!

Kék tapéta, társaság, hangulat, kopott öröm, zene
talán most ment ki belőlem az a gonosz keserűség
Túl sok volt a dráma, vágjál lyukat a kádba
Megnyugodt a lelkem nyugtalanja, felszínre tört az ocsmány genny
Valaki kivágta késsel az ollóvonásnál, végre
Erre vártam, már csak frisset kell lélegezni, elfelejteni a sok szart
Aztán a jobb oldali sövényen menni..
Most már végre hallja valaki a hangom, talán a futóhomokot megállítaná
Bárcsak még az almafán csimpaszkodnánk sütkérezve az egész napot
Legalább lett volna magja, de nincs
Bárcsak egy hógömbben születhettem volna
Nem lennék magányos, pompás életem lenne odabent
Hisz tudom hogy nincsenek körülöttem emberek, nem lenne kit hiányolni
Nem lennének érzéseim, nem érezném a törést, a búskomor magányt
A hózuhatag tárul elém, talán megnyugszik a nemlétező lelkem virágzó tavirózsája
Leszek inkább a muffinod egy szem mazsolája, vagy tudod mit?
Nem leszek senki.
Csak a pingvin a hógömbben.
bárcsak