Egyedül születünk, egyedül halunk meg. Csak a szerelem és barátság ami látszatot kelt a pillanatban, hogy nem vagyunk egyedül. Minden más csak illúzió. Belegondolok, hogy nem mindig vannak mellettünk, az alkalmat mégsem vesszük észre. Egyedül halunk meg, de nem érdekli senkit.
De aztán egyszer csak elmosódik minden, a tiszta gabonaszesz tisztára mos mindent. Rá lehet fogni arra, miért nem vagy normális. Miért nem vagy most senki. Miért nem vagyok
most összefüggő és értelmes. Legalább elhiszik, nem gondolkodnak. Messze kószál az elmém, valahol keres még értelmet, ha bennem nem talál. Remélem azért még nem felejt el. Akármit is elrontok, azért próbálom elhitetni, mennyire okosnak kell lenni ahhoz, hogy egy dolgozatban minden kérdésre rosszul válaszoljak, vagy épp feladjak mindent. Akik pedig próbálnak keresztbe tenni nekem, tudom hogy érzelmet fejeznek ki utánam, hisz a gyűlölet vagy harag is az, ezért próbálok semleges maradni irántuk, mutatván hogy nem érezek
semmit irántuk.
-mondja, magának kész van a házifeladata?
-nem, nincsen.
-miért?
-depresszióba estem.
-ez nem mentség a történtekre.
-de megértettem, hogy meg fogok halni.
-bizony mind meghalunk.. ez nem egy olyan dolog, amire vigyáznod kell. mint mondjuk a szerelem. a szerelem egy törékeny dolog, mi pedig olykor nem vigyázunk rá, próbálunk átvágni ezen a dolgon remélve, hogy ez a törékeny dolog ellenáll mindennek. ez nem egetrengető ész érv arra, hogy nem csináltad meg a házifeladatodat.
-pedig próbáltam. próbáltam, de nagyon nem ment, mert annyira megrázott a halandóságom, tudja.. mármint nem tudja, de képzelje el. amikor egyszer csak minden értelmetlennek tűnik, beleértve ezt a feladatot is. még most fogom feldolgozni a történteket, amit rég kellett volna tudom, amikor akkor kellett volna megváltozni a tényeknek, nem most. már rég túlestem volna ezen. érthetetlennek és elfogadhatatlannak tűnik.
fényképezőgép is elkapja a pillanatot. tetszik. pár év múlva viszont már nem tudjuk megtűrni. túlságosan is észrevesszük a pillanatot, ami azóta változott. most fogom fel, hogy két lábon állok, nem pedig láthatatlan szárnyakkal repülök, akit útnak engedtek. a haldoklás idejét élem, csak épp elmarad a haldoklás. de mégis azt érzem.
-azthiszem az én félelmeim tök átlagosak!
-az enyém nem, én az élettől félek.
-na, hogy tetszik neked ez a festmény?
-ez a színes firka? bárki kirakhatja a falára, de mégis minek? nincs semmi mondanivalója, még csak nem is szép.
-feldobja a szobát, érted? olyan ez mint a pénz. nem a pénznek örülsz, nem azt tartod meg, hanem amit veszel belőle. ami kifejlődik. amid lesz. ugyan ez a "csúnya" festménynél is. nincs mondanivalója, de legalább kiszépíti a szobát a frenetikus színeivel.
