future

gyakran érzem úgy, hogy rajtam kívül minden ember tudja, hogy mit akar elérni, és mindenki tisztában van azzal, hogy mire vár - legyen az a következő busz, vagy csak hogy megszáradjon a haja. ez a nagy különbség köztem és az emberek többsége között: hogy nekem még csak ötletem sincs, mire várok. talán a holnapot várom, talán a tegnap után vágyakozom. talán rád várok, talán nem. talán, talán.. ez a rövid szó, ez a pár betű.. azt hiszem, ebbe fogok beleőrülni.

we don't talk about the past,

we don't talk about the past, no...

deathbeds

mi mindig várunk valamire
várjuk, hogy hétvége legyen, hogy vége legyen az iskolának, munkának
míg újra nem nyár lesz, míg be nem töltöd a 18-at
míg meg nem jelenik kedvenc bandád új albuma
mindig görcsösen várakozunk valamiért
és az a szomorú, hogy hiányolunk minden szép pillanatot a jelenből, mert az egész életünket várakozással töltjük el, esetleg a holnapért, jövőért
a végén átugorjuk az egész életünket, fiatalságunkat, és egy nap várunk valamire, ami soha nem jön el

szeretem a vonatokat

can you feel my heart?

ha tudnád mennyi idő van hátra az életedből.. te is jobban értékelnéd. kevesebbet hisztiznél, talán nem szarnád le saját magadat sem. nem vesztegetnél el semmilyen unalmas pillanatot, és nem ülnél ölbetett kézzel. értékes lenne minden pillanat számodra. menni kell. úton kell lenni.. mert túl sok érdekes hely, és érdekes ember van ahhoz, hogy az ember egy helyben maradjon.


-tudod mi fáj legjobban a megtört szívben? hogy nem tudod, mi volt előtte, mikor még nem voltál összetörve, hogy nem emlékszel az akkori régi érzésekre. ezért próbáld meg megőrizni ezeket az érzéseket, emlékezz rájuk, mert ha egyszer elmúlik, sosem jön vissza.
-és akkor mi lesz?
-csak sodródsz a világban mindennel együtt. keresed a régi boldog érzeteket, de nem találod. elmegy vele az időd.

egyedül születünk és halunk meg. a barátok és a szerelem kreálja a pillanatot, hogy nem vagyunk magányosak

na de mi van a függőségekkel? idővel rájössz hogy bántanak
hogy már nem nyújt menedéket a gondolatok és a magány elől
hogy már nem nyújt annyi örömöt

Szálka lettem már szemedben, igen
rég agyadra mentem. de várok
rád, és jobb sorsra, tán csodára,
tűkre fektetsz álmomban;
ez fakír-ágy: jelenleg nélküled,
de várok rád.
talán te és én
talán csupán én

and nothing else to lose

semmi sem csendesebb a hónál. csendes, mint a szívem

üdvözöllek a valóságban.

ez kibaszott szar

egy újabb álmatlan éjszaka
a jéghideg levegő tölti ki a tüdőm.
és süllyedek. csak süllyedek a padló alá.
eltévesztenek a falak
elég
egy másik álmatlan éjszaka
meg egy másik

csapdákban az elmém
szüksége lenne menekülőpontra.
csapdában az idő is
miért nem várhatna...?

a fájdalom emészt fel
a nyomor nem vár

elvesztem a falakon
balra teljesen nincs már semmi...
a fájdalom várva vár.
tudok változtatni az egészen
ha ez az én életem, véget érek
és ha új leszek, akkor elkezdődöm!!!

úgy érzem, zuhanok.
készen állok az esésre.
a szívem megáll
elfelejt mindent
az elmém hibát jelez
vár a várva várt halál.

már nem (v)érzek

már nem fáj

évek

az idő majd mindent.... begyógyít elront
soha sem gondoltam volna, hogy ennyire félek az elszakítástól, mikor egy kapcsolatba közénk áll egy egészen más történet
ami már nem a mi történetünk
ami már nehéz lenne, hogy újra a miénk legyen..
már nem a felhőtlen bolondozás számít, hanem az ellenkezője
pedig pont ez a lényeg, hogy jöjjön valaki aki ezen a Földön él, mégis magával hoz egy másik világot. akivel máshogy látsz máshogy éled meg a mindennapokat. akivel szebbek lesznek az álmos reggelek és még szebbek az éjszakák. akivel a percek óráknak tűnnek, az órák pedig perceknek..
oh idő, köszi....

életem (lesz?)

talán már megtaláltam az igazit

de messze vagy basszameg

de megyek.. mindenkor, hátha az idő majd mindent

begyógyít

ébredj csak, én még álmodom

mindenhol mindenkiben vér,  többsége mégsem ember
talán már csak unikornisok léteznek valahol messze
akik szerethetők és normálisak
de aki embernek néz ki az hol vette a jelmezt?
de porszem leszek, ami elvegyül mindig, tökmindegy nekem
eltűnik a táj is némán, eltűnök énis
a tömegben túzokként ülsz egyedül, várva a bizonyos percet. költői.
végülis mit mondhatnék.. még mindig kár hogy eltűnik a táj, szerencsére holnap úgy is visszajön
meg tegnap is köszön
játszótér, panellakás, betonút bárhová húz a múlt, lökdös, összegyúr a jelennel, még maradok
aratok
majd egyszer valami fenomenálisat.
csak magamnak
máshol másért másmiért
magamért? mostantól!!

..és hirtelen csend, visszatér újra a  rend.. mostmár fogd meg a hajam, majd holnap megint magasra fel
megérintjük a célt és
biza tényleg a hajamba tép, nincs tovább
öleljük az istenünk, majd hazudunk valami szépet
magunkért
már nem látom mindenben ugyanazt, már nem tartozom sehová
majd állandósul hozzám
jól lenne megint nevetni azon, hogy köpik szembe egymást a mintaemberek
majd holnap..
nade kitérek
kerülöm terelek
az egész felfal belül, reménytelen
mert nem biztos ami biztosnak tűnik, és fordítva
szar érzés, jóeztisszarígyleírni mert dadzrthfjkk rinyálás az egész
de nembaj

téged látlak, utcákon és tereken
reggel a vajas kenyeren
boltban a mosószereken
a hazug tekinteteken, a biztonsági felvételeken
minden ordító gyereken, mozikban a sírós részeken
könnybe lábadt szemeken
mindenen


mossák az agyam, nem hiszek soha semminek aztán a szokásos nyugtatás a visszatekerném az időt
legalább egyszer hallgatnék valakire
mostantól meg mindig félelem
reggeleken estéken


továbbra is a csend a legerősebb sikoly/veszekedés
..

ütközések

ordítanék, de nem merek
félek, ismeretlen zsákutcába keveredek.
összetör a sötétség, a fény összerak
3 méterrel a föld alatt,
szégyenkezve, megtörve mint egy látó vak.
falak köréd, melyet gyengéden  ragasztottál össze
te sem akartad, hogy örökre megkösse
szétüsse, szétvesse, miért harcoltunk epedezve.
nyári éjszakán, ha megcsap a szellő, cirógatva bánt,
jelezve - az új élet, tele reményekkel, szeretettel megszánt
a csend a legerőteljesebb kiabálás
mégis halkan menekültem, lett belőle bujkálás,
elválás, félelemben fázás,
vízcsobogás, falevél sodródás.
az évek mennek, hónapok elköszönnek,
de te még megmaradsz parázsló szíveknek.
napok, csalódások, másodpercnyi mámor
felém kerekedett egy ömlő zápor
tisztára mosta szavaimnak csendjét,
örökre magába véste szívemnek elkeseredettségét