macskák a kanapén, papagájok a ketrecben, kutyák az udvaron, egerek a házban. kezdődhet a buli

minden tökéletes lehetne, ha a a semmi nem lenne élő, két lábon járó összevisszaság, amely elbassza a dolgokat.
megtisztult gondolatok, melyek szabadon áradoznak a világrendszerben.
letört elveszettség, ízléses pofonok, anyaszörnyek és bébiunikornisok repkednek a csillogó világűrben, teret engedve a gondolatnak, keveredve az ijesztővel és a valósággal. megfagyott vércseppek a levegőben, illatos színes füstök színkavalkádja, egyszemű háromszögek, a fájdalom vonala most hasít mindennek a közepébe,
robbant, pusztít, 7 km-es távolságba repít a feneketlen sötétségbe, nem tudod hogy élsz, vagy újjászületsz, mész fel a lépcsőn mely átlátszó, ezernyi késszúrás nyoma a hasadban, gyengének elesettnek érezve magad, cigarettafüst illata a fejedben, bizsergés,  iszonyat nagy félelem
most még nem késő visszafordulni

-hé, te csendesharcos, mond, neked van életed?
-persze, ha haza megyek linkeljem?

-na, szóval linkelnéd? vagy ez miaszart takar? ugratsz?
-http://www.blogspot.com


-milyen az, amikor nem érzel semmit?
-nincs senkid. nem aggódsz a legjobb pajtásodért, nem mentek együtt a hülyeség után, nem vállalsz senki után felelősséget. egyszerűen nincs meg a másik feled a világban. az élet nálad van, a hozzávaló egy embernél.
-és ha született vesztes vagyok?
-menj az álmod után, út közben megtalálod


viszlát tegnap, hello holnap
ma? ma még csak élek.
még mindig ugyan itt állok, csak sok idő telt el

lost on the sky

elveszve de mégis élek, fájdalommal teli sebek, melyek még levellnek a zöldellő tavasszal párhuzamba.
hol van a megújulás illata? a felhőtlen kacagás?
banánhéj, kávézacc, tojáshéjjal megtöltött kukákban hever a lelkem, odaadtam az ördögnek, elhelyezte a szennyekbe, hisz odavaló.
a pohár félig tele, nem pedig félig üres. tudodmondhatod hogy ezt így kellene nézni, de az a félig üres a félelem. fájdalom. nem megelégedettség jele. elzárkózás a fájdalom elől. ballépés.
utálat. önkirekesztés.


hipokrata világ ez, ösztön és kényszer
bámulom a tömeget, már semmit sem érzek
ráz a hideg minden monoton és absztrakt
fekete mint kávé, fekete mint nagyi tévéje.

a távolság az ami igazán megöl

láb, kérlek ne hagyj cserben, most vigyél a célba, mindjárt bent vagyunk, legyen meg nekünk az a csillogó öröm
fáj minden lépés, de megteszem
remélem azt mondják majd azok a bizonyos csillogok, az enyém vagy
megtettem
sétálunk a város utcáin keresztül, hibából vagy elképzelésből?
olyan magányosan, egy péntek estén, segítesz élnem, ha azt mondod itt vagy
nem kell buli, nem kell kényszer. most ez jó lesz
ne szomoríts el, ne szomoríts meg
néha az egyenes kitérő nem elég, az út pedig egyre nehezebb
nem tudom miért, csak nevettess tovább, kapaszkodjunk magasabbra
az út tudjuk hogy hosszú, de mi folytatjuk
próbáljuk meg jól érezni magunk
gyere és tegyünk egy sétát az út másik oldalán
hagy öleljelek meg erősen, a szakadó esőben
ez lesz az utolsó alkalom, mert meghalni születtünk, s születtünk meghalni
elveszve, de most megtalálva
tisztán látva, de egyszer vak voltam
tök zavarodott vagyok mint egy kisgyerek. biztos az is vagyok, egy elveszettzavarodott élőlény
próbáltam megszerezni, amit megkaphattam
félve, hogy nem tudom megtalálni az összes választ a lehetőségekre
ne dobj el, ne szomoríts meg
meghalni születtünk
születtünk meghalni